"Legyenek mindnyájan egy" (Jn 17,21)

Az ember „homo viator”: szüntelenül úton járó, útközben élő teremtmény. Keresztényekként, Istenre vágyódó emberekként vándor létünk arra tanít minket, hogy őszintén és bizalommal járjuk utunkat a velünk vándorló Isten nyomában, az „állandó változások” között.

Ez alatt az egy hetes zarándoklat alatt erre az eredendő életformánkra csodálkozhatunk rá ökumenikus nyitottsággal a megismerés örömében és egymás elfogadásának lelkületével. És így azt valóságos, egészen konkrét, testi-lelki élményként élhetjük majd át. Ebben segítenek minket a közös áhítatok, elcsendesedések, elmélkedések, s a beszélgetések: gondolataink, érzéseink egymással való megosztása.

[...] Ez a zarándokút összeköt egymással tájakat, településeket [...]. Összeköt minket egymással a közös úton járás tapasztalatában. Ám legfőképpen a Szentháromság Egy Istennel köt össze bennünket, aki maga a Szeretetben megvalósult teljes Közösség.

Akik majd – különböző keresztény felekezetek tagjaiként – együtt zarándokolunk naponta 20-25 km-t, tudjuk, hogy még hosszú út áll előttünk, amíg reménységünk szerint valósággá válik Krisztus imádsága: „legyenek mindnyájan egy”. De addig is, míg ez megtörténik, felelősségünk és feladatunk, hogy munkáljuk a békességet, és gyógyítsuk a szétszakítottság, a félelmek és az előítéletek okozta sebeket.

Az a reménységünk, hogy egység-keresésünkön áldás lesz e közös út alatt: személyes és közösségi élményeink nyomán pedig rácsodálkozhatunk arra, hogy Krisztus életünk állandó útitársaként szüntelenül velünk vándorol, és összekapcsol minket egymással is.

(Részlet a 2019. évi zarándokfüzetből)