Korábbi zarándoklataink
2017 - "Legyenek mindnyájan egy"
Ökumenikus zarándoklat az egyházak megbékéléséért
Július 16-21. Ménfőcsanak - Pannonhalma - Bakonyszentlászló - Bakonybél - Nagytevel - Pápa
"[...] Krisztus egyháza az úton járók
közössége - erre az eredendő életformánkra csodálkozhatunk rá, és élhetjük azt át egészen konkrét módon.
Tudjuk, hogy még hosszú út áll előttünk, amíg reménységünk szerint valósággá válik Krisztus imádsága: "legyenek
mindnyájan egy". De addig is,
míg ez megtörténik, felelősségünk és feladatunk, hogy munkáljuk a békességet, és gyógyítsuk a szétszakítottság,
a félelmek és az előítéletek okozta sebeket. [...]"
A zarándoklat teológiai alapvetése és ily
módon a naponkénti csoportbeszélgetések témája a négy Sola köré épült: sola Scriptura, sola Fide, sola Gratia,
solus Christus, majd a hozzájuk kapcsolódó ötödik: Soli Deo Gloria a reformáció felismerései nyomán kikristályosodott,
és így a protestáns teológia
alapelvévé vált gondolatok. A Reformáció Évében ezek voltak azok, melyek "lépteinket irányították".
Az egyes napi témák: 1. Sola Scriptura - 2. Sola Fide - 3. Kiengesztelődés, megbékélés - 4. Sola Gratia - 5. Solus Christus
2018 - Az emmausi tanítványok
Július 16-22. Bakonybél - Városlőd - Nagyvázsony - Szentbékkálla - Nemesgulács - Rezi
"Az ember „homo viator”: szüntelenül
úton járó, útközben élő teremtmény. Keresztényekként, Istenre vágyódó emberekként vándor létünk arra tanít minket, hogy
őszintén és bizalommal járjuk utunkat a velünk vándorló Isten nyomában, az „állandó változások” között.
Ez alatt az egy hetes zarándoklat alatt erre az eredendő életformánkra csodálkozhatunk rá ökumenikus nyitottsággal a megismerés örömében és egymás elfogadásának lelkületével. És így azt valóságos, egészen konkrét, testi-lelki élményként élhetjük majd át. Ebben segítenek minket a közös áhítatok, elcsendesedések, elmélkedések, s a beszélgetések: gondolataink, érzéseink egymással való megosztása.
Tavaly Luther Márton megújulást hozó küldetése és a reformáció értékei, lelki-szellemi öröksége volt a témánk, idén a Krisztussal és az egymással való találkozás tapasztalataira figyelünk zarándoklatunk során. Az emmausi tanítványok Jézussal való útja (Lk 24) lesz a vezérfonalunk, e történet alapján tárul ki majd előttünk zarándoklatunk lelki-teológiai üzenete.
Ez a zarándokút összeköt egymással
tájakat, településeket Bakonybéltől Nagyvázsonyon át Reziig. Összeköt minket egymással a közös úton járás tapasztalatában.
Ám legfőképpen a Szentháromság - Egy Istennel köt össze bennünket, aki maga a Szeretetben megvalósult teljes Közösség.
Akik majd – különböző keresztény felekezetek tagjaiként - együtt zarándokolunk naponta 20-25 km-t, tudjuk, hogy még hosszú út áll előttünk, amíg reménységünk szerint valósággá válik Krisztus imádsága: „legyenek mindnyájan egy”. De addig is, míg ez megtörténik, felelősségünk és feladatunk, hogy munkáljuk a békességet, és gyógyítsuk a szétszakítottság, a félelmek és az előítéletek okozta sebeket.
Az a reménységünk, hogy egység-keresésünkön áldás lesz e közös út alatt: személyes és közösségi élményeink nyomán pedig rácsodálkozhatunk arra, hogy Krisztus életünk állandó útitársaként szüntelenül velünk vándorol, és összekapcsol minket egymással is.
A zarándoklat teológiai vezérfonala
az emmausi tanítványok történetére alapozódott. A bejárt "ívet" a 4(+1) "asztal" üzenete adta: tapasztal,
vigasztal, marasztal, magasztal, majd újra tapasztal.
"[...] És ezzel a tapasztalattal indulhatunk vissza, Jeruzsálembe. Oda, ahol várnak ránk, ahol még dolgunk van. Ahol tapasztalatainkkal, megvigasztaltságunkkal és örömünkkel jelen tudunk lenni mások számára, más emberek életében.
Az Ünnep felhajtóerejéből élünk. Mögöttünk van minden, s ebben az utolsó tapasztalatban minden értelmet nyer. Összeáll a kép, ahogyan a kaleidoszkópba beletekintünk: a kis tapasztalat-szemcséink, üvegdarabkáink gyönyörű mintázatot rajzolnak ki előttünk. [...]"
Az egyes napi témák az emmausi tanítványok történetére felfűzve: 1. Tapasztal - 2. Vigasztal - 3. Marasztal - 4. Magasztal - 5. Tapasztal 2.0
2019 - Áldások útja
Július 14-21. Bakonybél - Bakonynána - Bodajk - Mór - Pusztavám - Várgesztes - Tatabánya
A hét témája: ÁLDÁS - Gondolatok a legősibb szentségről
Áldásos tevékenység,
áldott, jó ember, áldatlan állapotok, áldomás, gyermekáldás, "áldás, békesség": ezek a kifejezések, szófordulatok
számtalanszor visszaköszönnek mindennapjainkban. Sokszor
nem is tudatosítjuk magunkban, hogy e szavaink arra a nagyobb Valóságra reflektálnak, amelyben mindnyájan "benne
élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28), és amelyben felismerhetjük
Isten gondviselő, megtartó Jelenlétét.
Az ember legeredendőbb tapasztalatai az érintések és a szavak. Amikor kisgyermekként eszmélődünk, a másokhoz kapcsolódásainkban az a legközvetlenebb élmény, hogy megérintenek minket, szólnak hozzánk, és mi is szólhatunk másokhoz. Ez az „alapélmény” jelenik meg az áldásban. Az áldás valójában a legősibb szentség.
Már évezredekkel azt
megelőzően, hogy a zsidóság és a kereszténység tradíciójában megjelenne az áldás, az archaikus korok emberei sejtik
és tudják a jó szavak erejét, de ugyanúgy ismerik a hiányt, azt, hogy a rossz szavak és a rosszkor, rossz helyen
megnyilvánuló tettek szembe mennek ezzel a minőséggel.
Mélyen bennünk él annak felismerése, ősi tudása, hogy az áldás átélésekor az ember egy különös, „sűrített” időben és térben találja magát, átmenetileg kilép megszokott világából, egészen másként él, és másként látja az életet, az életét. Az áldás dinamikussága titokzatos, „kettős természetében” rejlik: az áldásban szervesen egybetartozik a teremtő szó és a kézmozdulat. Az áldás-rítusok kimondott szavakból és tettekből állnak össze, így vezetik be az embert a szenttel való találkozás tapasztalati valóságába.
Az áldás, lényegét tekintve
egyetemes: olyan „közös nyelv”, amelyen szót értenek egymással nagy vallási tradíciók követői, különféle spirituális utak
képviselői. Egy jó szó, amit egy szeretetteljes mozdulat kísér, még azokat is megérintheti, akik nem mutatnak érdeklődést
és érzékenységet vallás vagy teológia iránt. Az áldás ősi szentsége abban áll, hogy visszavezeti az embert élete
eredőjéhez, forrásához: a Szeretethez.
Aki átéli az áldást, abban újra tudatosul ez az eredendő Kapcsolat. Ez az összekapcsolódás azután az ember életminőségévé lesz: bizalommá, békességgé, reménnyé és hálává. Az áldást átélt ember pedig útra indul, hogy ő maga is áldásközvetítővé, áldás-ajándékká válhasson mások számára…
A napi témák: 1. Teremtés és áldás - 2. Jákób - küzdelem az Áldásért - 3. Pusztai vándorlás - az út az áldás! - 4. Ruth - Az Áldás: a másik ember - 5. Jézus gyógyító útjai - 6. Jézus passiója - 7. A Feltámadás áldása
2020 - A megbékélés útja
Augusztus 9-16. Bakonybél - Városlőd - Nagyvázsony - Tihany - Csopak - Litér - Pétfürdő
A hét témája: A megbékélés útja - József története és a nagy "V-mintázat"
Mottó / Popper Péter beszélgetése Pilinszky Jánossal, a költővel:
A valóságban – mondta Pilinszky –, az élet
dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti (pszichológusok)
úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben
tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
1. Oázis:
A kiindulópont: az otthon – ez egy igazán védett, békés hely József számára. Ez a gyermekkor világa,
ahol ő a „papa kedvence”. Ám József különös álmaival, különcségével a testvérek szemében mindinkább tüske és zavaró
tényező. Viselkedése békétlenséget szül: irigységet, rivalizálást, haragot. Meddig tartható fönn ez az áldatlan állapot?
2. Elindulás:
Ahogyan
a jó mesékben, ennek a történetnek a cselekményszövésében is fontos elem a kilépés a megszokottból, a kockázatvállalás
és a nyitottság a változásra. Amikor a régi már szűk, szorít, akkor felismerjük: indulnunk kell, hogy felnőtté, éretté
váljunk. Ezt nem úszhatjuk meg. Az elindulás nem mindig önkéntes alapon történik. Feladatot kapunk, emberek nyomába
szegődünk – József is elindult a testvérei után. Nem sejtette, hogy amikor kilép az ajtón, örökre elhagyja az oázisát,
az otthonát… Vajon hazatalál-e mégis a szó valódi értelmében? Vajon eljut-e oda és oda jut-e el, ahova indult?
Békére talál-e majd?
Az út – tudjuk - maga a szüntelen Változás. Mindenkinek külön, saját útja van Istennel – és az élettörténetünkben
ott vannak, ott maradnak Isten szeretetének lenyomatai... Mert velünk vándorol.
3. Kút:
A pusztában a lét a tét. Meghalni vagy életben maradni? Ez itt a kérdés. A történetem, a múltam, a
félelmeim, a mélységeim kútja magába zár? Vagy mégis van k(i)út? József számára volt második esély: végül felhúzták
abból a kiszáradt kútból. Folytatódott az útja, de valamit otthagyott a pusztában: az addigi életét és a tettük miatt
bűntudatot érző testvéreit is…
Mélységes mély a múltnak kútja. Sok titkot rejt. Félelmeket, sebeket, magányt – de talán reményt is ad. Mert ahol
a sebzettségünk, ott van az erőforrásunk is. A kútban olykor benne van az élet vize. Amikor belekerülünk, azt
tapasztalhatjuk meg, hogy ott, akkor jelen van Isten, s az Ő kezébe kerülünk: a szeretet, elfogadás védett terébe.
4. Az ismeretlen:
Józsefet
fűszerkereskedők vették meg. Identitás nélkül, méltóság nélkül érkezett meg Egyiptomba, ebbe az idegen világba. Itt kezdődik
számára a felnőtté válás nagy kalandja. Egy ismeretlen mindig félelmet szül. Ám éppen ebben az új világban bontakozhat ki
végre a tehetsége, kreativitása, és ezzel sokak számára hoz majd áldást. Persze, ahogy lenni szokott, a sikerek és a kudarcok
együtt, „párban” járnak József történetében is. Ez az életünk lüktetése – „vvvv” mintázata. A hullámzás az élet velejárója.
Nemsokára újra elérkezik egy mélypont: a börtön „mélye”. Aztán a várakozás, reménykedés. És végül a fordulat. A mélységből
szédítő magasságba vezet az út József számára: a birodalom második embere lesz. Vajon mit kezd a hatalmával, lehetőségeivel?
Mit kezd az életével?
A kapcsolataink, döntéseink, és az, hogy kihez vagyunk lojálisak, mi az értékrendünk, konfliktushelyzeteket szül.
Küzdenünk kell az igazságért. És vállalnunk kell a következményeket. Vállalnunk kell a felelősséget – magunkért és másokért.
Ám ezekben a dolgainkban sohasem maradunk egyedül.
5. Viszontlátás:
Mi van
akkor, ha jóval fizetünk a rosszért? Ha sérelmeink fölé helyezzük felelősségünket? Ha mégis találkozni akarunk a múltunkkal,
az életünk mindeddig betemetett kapcsolat-szövedékével? Ezzel megtörjük a gyűlölet szüntelenül ismétlődő mintázatát, és a
látszatok helyett a valóság felé tekintünk. József történetében ezt a változás-mozzanatot a kistestvér: Benjámin zsákjába
rejtett ezüstserleg jelképezi. Furcsa ötletek, különös játszmák és kemény próbatételek egy jó végkifejletért… József a
cselekedetével haladékot kér és teremt magának. József a saját részével is szembenézett ebben a történetben. Talán igaz:
végső soron mindig azért megyünk el, hogy végül hazatérjünk?
Fontos a találkozás, a szembesülés. Nemcsak a sebbel nézek szembe: azzal is, akit én megsebeztem, és azzal is, aki
engem megsebzett. Ez a kiengesztelődés útja. Így gyógyulhat az „elidegenedett” szívünk, és lassanként felülkerekedünk az
előítéletünkön, berögzült gondolatainkon, amiket annyira igaznak hiszünk.
6. Megbocsátás:
Lehet-e egy ilyen kalandos, mélységeket és magasságokat bejáró történet vége a valódi kiengesztelődés?
József hosszú utat tett meg, amíg megérlelődött benne a megbékélés és megbocsátás késztetése. Le kellett győznie a sérelmeit,
haragját, és ezzel lassanként felismerte: a történtek ellenére is eredendően és végérvényesen összetartozik azokkal, akik a
családját, a gyökereit és az otthont jelentik. A József-történet nem egy-két rövid hét cselekményét beszéli el: sok-sok évig
tartó, embereket formáló folyamat ez, ami alatt minden szereplő változik.
Az esetek többségében nem
tudunk azonnal megbocsátani annak, aki vétett ellenünk, hanem inkább csak elkezdünk neki megbocsátani. És mások is bizonyára
így vannak ezzel, ha nekünk kell megbocsátaniuk. Ám fontos, hogy ne maradjon félbe ez a folyamat. Nem az idő önmagában oldja
meg a dolgokat, amikor megbocsátanivaló van. Az emberi szándék és Isten irgalmassága kell hozzá.
A megbocsátás ereje az egyik legtitokzatosabb erő, amely igazi változást munkál az emberi életben. És ez végül elvezet
a békességig. A megbocsátáshoz mindig hozzátartozik a kiengesztelődés és a jóvátétel aktusa is. Ez vezet a sebek gyógyulásához;
ahhoz, hogy végül elengedjük a haragunkat, a sértettséghez való jogunkat. A halottaknak és az élőknek is meg kell bocsátani.
7. Megmenekülés:
A szeretet és a szenvedés az a két nagy beavatás-tapasztalat az életünkben, amelyek nyomán megtanulunk
lassanként emberré válni. József is így lett a történet végére megbocsátó, békéltető, megbékélt ember. A neve ezt jelenti: „van
tovább” vagy „folytatás következik”. Ezért aztán élete a reményről is tanúskodik; arról, hogy egyáltalán nem hiábavaló, amit
menet közben, az utunk során átélünk.
Szenvedés és szeretet: s
a kettő metszéspontja az irgalom. Ez az irgalmasság Isten valóságos, igazi természete. És ez a Menedékünk. Megbékélni Istennel:
az életünk legfontosabb kihívása és valódi gazdagsága. Ez a mi oázisunk, az igazi otthonunk. Ide vezet az Út. A megmenekülés,
gyógyulás itt kezd el megmutatkozni. Tovább tudunk lépni az élet felé.
„Mondd el fiaidnak (leányaidnak)…” (2Móz 13,8): ez a felhívás jól összefoglalhatja a héten bejárt utat. Nem csupán
önmagunkért zarándokoltunk, indultunk el és haladtunk lépésről lépésre a megbékélés folyamatában. A Megbékélés átszövi a
jelent és egybefűzi vele a jövőt, és aztán „beleszereti” magát a múltba. Így lesz teljessé a Történet.
(A szöveget a feldolgozást segítő kérdések és bibliai szakaszok egészítették ki a zarándokfüzetben.)
2021 - Úton a teljesség felé - életutunk szakaszai
Július 25. - aug. 1. Kőszeg - Meszlen/Acsád - Sárvár - Celldömölk - Mihályháza - Nagytevel - Bakonybél
1. Bevezető téma (vasárnap)
Az élet kezdete: „az anyaméh gyümölcse jutalom” (Zsolt 139,13-16; 1Móz 25,22-25; Zsolt 8,3)
Emberi életünk kezdete és földi létezésünk vége valójában két nagy titok. Parányi sejtből indul el az, amit életnek hívunk, és végül ez a világban való létünk sejtjeink lebomlásával, hasznosulásával zárul. Porból lettünk, porrá leszünk. A két titokzatos transzformációs folyamat közötti, jó esetben évtizedekben mérhető idő az, ami a nekünk szánt, Istentől ajándékba kapott nagy lehetőségünk.
A mindennapok sodrában olykor megállít egy-egy pillanat, és gondolkodásra késztet: honnan jövök? Miért is vagyok a világon? Mi is ez az élet, ez a felfoghatatlan csoda, amelyben sok millió embertársammal együtt osztozom, éppen most, itt? Élek, lélegzem, teszem a dolgomat, terveket szövök – de mi végre is mindez?
Nemzedékek hosszú láncolatába születünk bele, lényünkben és génjeinkben hordozzuk generációk történeteinek lenyomatait, elődeink hagyatékát. Ki tudná megmondani, mi mindent hozunk magunkkal és adunk majd tovább az utánunk következőknek? Az áldás teréből érkezünk mindnyájan, ugyanakkor életfeladatokkal, olykor súlyos örökségekkel, transzgenerációs terhekkel megrakott batyuval. Hogyan lesz áldássá, másokkal megosztott ajándékká az életünk?
A Biblia szövegeiben az emberélet kezdetéről viszonylag kevés szó esik. A teremtő Isten titokzatos és láthatatlan alkotó munkája az anyaméhben formálódó magzat, de erről a folyamatról az ókori Izraelben és Jézus korában nagyon keveset tudtak még.
A 139. zsoltár szerzője gyönyörű költői nyelven fogalmazza meg
tanúságtételét arról az Istenről, aki minden születendő gyermekre odafigyel, és
gondját viseli: „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak
alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna.
Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”
(Zsolt 139,13-16) Jób könyvében is egészen hasonlót olvasunk: „Nem úgy öntöttél-e, mint a tejet, és nem úgy oltottál-e, mint a sajtot? Bőrbe és
húsba öltöztettél, csontokkal és inakkal szőttél át. Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet.” (Jób 10,11-12)
Azt is hittel vallották a bibliai emberek, hogy az Örökkévaló az embert: a nőt és a férfit társául fogadja teremtő munkája folyamatában. A
megszülető gyermek Isten meglepetés-ajándéka, igazi érték, amely a jövendő záloga a szülők számára. A 127. zsoltár 3. versében ezt olvassuk:
„Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” Fölöttébb érdekes, hogy az Ószövetség nyelvén - héberül - az irgalom („raham
/ rahamim”) szava közös tőről fakad az anyaméh („rehem”) fogalmával.
A biblia világában a tapasztalatokon nyugvó bölcsességi
gondolkodás szerint a magzati lét az identitás kialakulásának „helye” is. Jákób és
Ézsau: az ikrek Rebeka méhében két, természetükben különböző személyiség kiformálódását jelzik 1Móz 25,22-25 szerint. Születésük előtti
„küzdelmük” és világra jövetelük körülményei már jelzik, hogy mi lesz a „státuszuk”, milyen feladat, küldetés vár rájuk. Ugyanakkor a szent
író – az olvasó számára nyilvánvalóan – már a saját jelenéből visszatekintve, néptörténeti aspektusból fogalmazza meg ezt az
„alapító-elbeszélést”. Izrael és déli szomszédja: Edóm két különálló népként küzd a megmaradásért a történelem sodrában.
Minden megszülető gyermek Isten képmását hordozza, ez a méltósága és küldetése a világban. A Teremtő „kép-viselőjeként” arra hivatott, hogy életével Istent magasztalja. A 8. zsoltár 3. verse nagyon kifejező: „Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat…” Vajon hogyan valósul meg ez ma, a mi világunkban? Anyák és apák ezrei döntenek úgy, hogy lemondanak születendő gyermekükről. És a meg nem született fiúk és lányok szája néma marad… És azoké a gyermekeké is nehezen nyílik hálaadásra, akik születésük pillanatától azt élik át, hogy nem gondoskodnak róluk, nem kapnak szeretetet, nem lesznek fontosak…
A názáreti Jézus is az Áldás világából: Isten szeretetének teréből érkezett a földre, mint mindenki más. Nyomorúságos körülmények között született meg, törékeny testű csecsemőként, teljesen kiszolgáltatva az emberi irgalomnak. És áldássá, másokkal megosztott ajándékká lett az élete. (V. Gy.)
2022 - "Elveszett és megtaláltatott"
Július 31. - aug. 7. Somogyvár - Balatonboglár - Révfülöp - Balatoncsicsó - Nagyvázsony - Városlőd - Bakonybél
Bevezető a zarándoklathoz
A Biblia világában
különös jelentőségük van a történeteknek. Ami Istenről, az életről, a teremtett világról, benne az emberről tudható, elmondható,
azt elsősorban történetek közvetítik számunkra. Az ember titokzatos lelkéhez ősidők óta az elbeszélések, mesék, mondák érnek a
legközelebb. Az Ószövetségben Isten és Izrael meglehetősen bonyolult kapcsolata nagy elbeszélésekben és kis epizódtörténetekben
bontakozik ki előttünk. A Tóra hagyománya felerészben történetekből áll, felerészben intelmekből, rendelkezésekből és más
műfajokból. Az emberi emlékezet hosszú távon leginkább a történeteket, regéket, példabeszédeket képes megőrizni.
A Názáreti Jézus is történeteket mondott kortársainak, hogy érzékennyé tegye őket a valóságra. Mesélt egészen hétköznapi dolgokról: a fügefáról meg a kovászról, hegyen épült városról, a magától növekedő vetésről, ide-oda hulló magokról, együtt növő búzáról és konkolyról, hálóba gyűjtött halakról. Voltak persze „filozofikusabb”, sőt, egészen zavarba ejtő történetei is: homokra és sziklára épült házról, véka alá rejtett lámpásról, egy rámenős özvegyasszonyról, hamis sáfárról, okos és oktalan szüzekről, lakomát rendező királyról. És mesélt az elgurult drachmáról, elkóborolt bárányról, világgá ment és otthonmaradt fiúról is, akik nem tudták megbecsülni az atyai ház áldásait.
A történetek utat találtak az emberek szívéhez,
akik többféleképpen reagáltak: meghökkentek, elbizonytalanodtak, gondolkodóba
estek, elámultak, zavarba jöttek, felháborodtak, megváltoztak, hitre jutottak… És mindeközben titokzatos módon, egészen
csöndesen, a hétköznapok sűrűjében elkezdett kibontakozni a Jézus által meghirdetett Ország: Isten szeretetének mindenkit
magába ölelő birodalma. Leginkább azok csodálkozhattak rá erre a Változásra, akik a peremen éltek: akiket lenéztek, kiközösítettek,
megbélyegeztek a „körön belül lévők, a „bennfentesek”, a társadalom elismert, megbecsült csoportjaiba tartozók.
Pontosan ők: az elveszettek, a semmire sem jogosultak, a végleg „leírtak” lettek első renden Jézus történeteinek megszólítottjai. Voltak, akik magukra ismertek egy-egy példázatban; voltak, akik tapasztalták, átélték Jézus figyelmét, együttérzését, vagy éppen maguk is részesévé váltak egy-egy gyógyítás-eseménynek. Az „elveszettek” személyesen találkozhattak a Szabadítóval, házukba fogadták őt, vele együtt ültek az asztalnál, elmondhatták neki sérelmeiket, vágyaikat, azután újat kezdhettek vele. És voltak, akik nagy örömmel mellé szegődtek és követték őt.
A Názáreti Jézus úgy tanított az elérkező Országról, hogy mindenki előtt szélesre tárta az új valóság „képzeletbeli kapuját.” Eltörölte a határokat, a demarkációs vonalat a központ és a periféria között. Az elveszettek számára ez azt jelentette, hogy megérthették: Isten elfogadta, befogadta őket. Mert az irgalmasság megtalál, fölemel, helyreállít, teljessé tesz. És nemcsak az elveszetteket. Azokat is, akik magukat rendben lévőnek, Istennel korrekt viszonyban állónak gondolják.
Ugyanakkor a Názáreti Jézus tanításaiban arra is figyelmeztette kortársait, hallgatóit, hogy ez a radikálisan Új, ami közelít, az embert kihívások elé is állítja, és felelős döntésre hívja. Sokat beszélt a krízisről: arról a közelgő katasztrófáról is, amelybe az akkori politikai, vallási vezetők veszélyes hatalmi játszmái, erőszakos tettei, meg a társadalmi csoportok közömbössége, az emberek önzése és hitetlensége viszi bele a világot. Éppen ezért választotta az erőszakmentesség útját, hogy megmutassa a Hatalom igazi természetét. Olyan példázatokkal is tanította hallgatóit, amelyekben a szétválasztás, megítélés gondolata is benne van: ezzel a változás, a megtérés szükségességére mutatott rá.
Az evangéliumi történetek olyan embereket mutatnak Jézus körül,
akik maguk is krízisben vannak: egy korrupt vámszedőt, akinek nincs
becsülete a többiek előtt; egy 40 éve magatehetetlen embert, aki hiába vár segítségre; egy lelkében meggyötört embert, akit mindenki
beszámíthatatlannak tart… Az evangélium lényegi üzenete az, hogy van remény. Mindenki számára. Csupán az a kérdés: készséges leszek-e,
készen állok-e arra, hogy átformáljon a kegyelem, a Jézussal való találkozás?
Mert Jézus végső soron nem azért jött a világba, hogy Isten ezentúl másképp gondolkozzon az emberről, hanem azért, hogy az ember gondolkozzon végre másképp Istenről. Azért jött, hogy feltárja előttünk Isten irgalmas szívét. Emberként, az emberért vállalt földi útját végigjárva ő maga lett „elveszett” és „megtalált.” És ezzel maga vált Isten Országának élő Példázatává.
Amikor Jézus erre hív: „Keressétek Isten országát!”, nem kevesebbet vár tőlünk, akik meghalljuk szavát, mint hogy fedezzük föl ezt a valóságot ott és abban, ahol épp vagyunk. A saját történetünkben. És aztán ezt is kéri tőlünk: Járjatok nyitott szemmel és szívvel! Nagyon sokan várnak Gadara földjén, a Bethesda-tó partján, szomorú, félreeső helyeken, vagy éppen árnyas fügefára kapaszkodva arra, hogy megtalálja őket valaki… Bízzatok hát az Élet Istenében, keressétek és gondozzátok a testvért, a társat! Meglátjátok, így minden jó lesz!
Mert az Emberfia valóban azért jött, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. Azok, akik úton vannak az ő nyomában, részesülnek a megtalált, visszakapott élet ajándékában, és erőt kapnak ahhoz, hogy a maguk életén, érdekén túl gondját viseljék a világnak. (Varga Gyöngyi)
2023 - Az Ország evangéliuma - Jézus példázatai Isten kibontakozó új uralmáról
Július 30. - aug. 06. Csákvár - Pusztavám - Bodajk - Súr - Vinye - Bakonybél
Bevezető gondolatok
Az idei, immár hetedik Ökumenikus Zarándoklatunk teológiai vezérfonalául Jézus Isten Országáról szóló példázatait választottuk.
Pontosabban csupán egy hétre való példázatot választottunk ki – hiszen a négy evangéliumban több mint ötven rövidebb-hosszabb
szövegben olvashatunk e témáról. (Csupán Máté evangéliumának 13. fejezetében összesen hét példázat szól a mennyek országáról.)
Minden kétséget kizáróan a Názáreti Jézus igehirdetéseinek szíve-közepe e küszöbön álló és a világban fokozatosan megvalósuló,
megérlelődő Új Rendről szóló tanúságtétel. Ám fontos tudnunk, hogy honnan is ered valójában Jézusnak ez a szilárd meggyőződése,
hová nyúlnak a gyökerei az Isten Királyságáról (Máténál a Mennyek Királyságáról) szóló tanításának.
Az Ószövetség számos fontos teológiai gondolata között van egy különös koncepció. 3Móz 25-ben olvashatunk a nagy örömünnep évéről, a „Jóbel”-évről (Kürtzengés éve), amely a hétévenkénti nyugalomévről szóló rendelkezéshez kapcsolódik: „Számolj azután hét nyugalomévet, azaz hétszer hét esztendőt, úgyhogy a hét nyugalomév ideje negyvenkilenc esztendő legyen. Akkor fúvasd meg a harsogó kürtöt a hetedik hónap tizedikén, az engesztelés napján fúvasd meg a kürtöt országszerte. Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek felszabadulást az ország minden lakosának. Legyen az nektek örömünnep: hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez.” (3Móz 25,8-10) A rendelkezés értelmében nem szabad vetni, aratni, hanem a közösség minden tagja azt fogyasztja ebben az évben, amit a föld magától megterem. Isten megbízható gondoskodása – amit egykor, a hagyomány szerint a mannahullás csodája jelzett – újra átélhetővé válik. Az Ünnep arról üzen, hogy a megosztottság helyett a megosztás, az egyéni érdekek helyett az együttérző szolidaritás magatartásmódja teremthet csak valódi emberi közösséget a világban.
Ez a különleges törvény, aminek betartásáról,
vagyis a Jubileum-év konkrét megüléséről semmi adat, még csak utalás sincs a
Bibliában, az évszázadok során mégis a zsidóság élő emlékezetének része maradt. Bizonyára nem véletlen, hogy a Názáreti Jézus,
amikor Lukács evangélista szerint a zsinagógában felolvassa Ézsaiás próféta könyvének részletét (Lk 4,16-19), éppen az
Örömünnep évére való utalással hirdeti ki Isten Országának programját. „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem,
hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak
szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.”
Ez a „kedves esztendő” Jézus igehirdetésében Isten Új Rendjének, a kibontakozó Országnak a jelzéséül szolgál. Ez a Kegyelem Ideje, amikor végre megváltozhatnak a társadalmi viszonyok, összeomlanak a kizsákmányolásra, elnyomásra, erőszakra és kirekesztésre épülő embertelen rendszerek. Jézus mélységesen hitt abban, hogy Ézsaiás próféta szavai szerint Isten beváltja ígéretét, és meg fog valósulni egy alternatív „királyság”, az emberek számára gyógyulást és kiengesztelődést hozó Uralom: „Azon a napon a süketek is meghallják az írás szavait, a vakok szemei pedig látni fognak a homály és sötétség után. Újra örömüket lelik az alázatosak az ÚRban, a legszegényebbek is örvendezni fognak Izráel Szentje előtt.” (Ézs 29,18-19) Hosszú évszázadok óta már a zsidóság körében fel-fellángoló messiási várakozásokban is e nagy változás beköszöntét remélték az emberek.
Jézus egész tanítása lényegében az Ország evangéliumának meghirdetésére irányult. „Egy-ügyű” módon újra és újra erről a kibontakozó Új Valóságról beszélt. Leggyakrabban példázatokat mondott: ismerős természeti képek, otthonos, hétköznapi helyzetek egész sorával illusztrálta Isten kibontakozó országáról szóló tanításait. Talán azért így, mert ezek a képek értek igazán közel a hallgatói szívéhez. Jézus minden mondatával, ám minden nonverbális megnyilvánulásával (egyszerű mozdulataival, érintéseivel, de liturgikus-rituális cselekedetével, prófétai jeleivel) is fáradhatatlanul üzent a Kegyelem Idejéről, Isten szeretetének áradásáról.
Lényegében kétféle működési „elv”,
illetve hatóerő létezik fizikai - anyagi világunkban, a minket körülvevő természetben,
szűkebb és tágabb környezetünkben. Mindannyian az entrópia és az evolúció egymással ellentétes hatását érzékeljük. Az
entrópia elve szerint az energia a magasabb szervezettségi fokról kívülről jövő energia-pótlás, behatás nélkül mindig
egy alacsonyabb szervezettségi szintre süllyed. Megáll az elgurított labda, ha többé nem rúgunk bele; kihűl a szoba télen,
ha nem fűtünk benne folyamatosan; merevvé, rugalmatlanná válnak az izmaink, ha nem tornáztatjuk őket. A költészet nyelvén
megfogalmazva: „elhull a virág, eliramlik az élet…”
Ugyanakkor – hála Istennek – létezik egy másik működési elv, amely pontosan ez ellen az entrópikus folyamat ellen hat. A lassú halál, elmúlás, a megmerevedés, kihűlés, mozdulatlanságba dermedés ellen. Ez az evolúció döbbenetes hatóereje, amely mindig felülírja a „devolúciót”, a nemlét felé tartó folyamatokat. Ez lényegében a Kegyelem csodája. Aki találkozik ezzel a kegyelemmel az életében, az meggyőződéssel vallja: mégis, minden elmúlás-tapasztalatunk ellenére az Élet erősebb! Mindenben ott van, ott lüktet a létezés elemi vágya, ott van belénk kódoltan, eredendően. Ez pedig nem más, mint maga a „Feltámadás-elv”: az igaz Élet-mintázat, amely végtelenül nagyobb energiát sűrít magába és bontakoztat ki, mint amely a destruktív folyamatokhoz szükséges…
A Názáreti Jézus maga vált Isten Országának élő Példázatává, amikor a Kegyelem evolúciójáról beszélt. Tanított az Élet útjáról, az Örömünnepről, hitelesen szólt az Atya szívéről, Isten valódi természetéről. Megmutatta és átélhetővé tette a Találkozások gyógyító erejét. Szavai és tettei sokakat megérintettek, mert minden megnyilvánulása az Életről, a Kapcsolódásról, a Növekedésről tanúskodott. Áradt az áldás, és ebben a különleges dinamikus valóságban – minden szenvedés, megaláztatás, minden fájdalom és veszteség-tapasztalat ellenére is – a feltámadás erői hatottak.
Az Élet minden. Minden Élet. És így van ez ma is. Így megy végbe ez ma is, közöttünk is. (Gyöngyi)
[szöveg: Varga Gyöngyi, képek: biM, Engler Helga, dr. Hamar Sándor, Rokaly Edina, film: Zátrok Ágnes]